A népköltészetet legfőképp születési jegyei különböztetik meg a nagybetűs irodalomtól. A nép ajkán született verset, mesét, dalt – a népzenével teljesen megegyező módon – a mindennapi teendők és történések szerves részének kell tekinteni, hiszen nem valamely elzárt szobában egy ihletett elme költötte azokat – akár használja más is, akár nem –, hanem a közösség alkalmai, kívánalmai és tagjai hozták létre. A népköltészet alkotásainak csodálatra méltó és a mai individualista világ számára követendő vonása éppen az, hogy ízig-vérig az élet nélkülözhetetlen segítői voltak, minden elemükkel a közösséget szolgálták: nem ismerjük szerzőiket, mert nem hírnévre születtek, nem ön-, hanem közérdekből; nincs végleges vagy egyetlen autentikus változatuk, mert a közösség igényei szerint térben és időben változtak, "szájról szájra terjednek".
Nem meglepő – hiszen minden nép költészetére igaz –, hogy szinte minden válfaját ének kísérte, talán a hangulat kedvéért is, méginkább azonban a legegyszerűbb technikai lehetőségként arra, hogy megjegyezzék az emberek – jó azt tudni ugyanis, hogy latin eredetű ’nóta’ szavunk is erre utal, amelynek egyik alapjelentése: „amit ismernek (mert akár le is jegyezték)”. Az irodalom kategóriái közé nehéz befogni a népköltészetet, gyökereit ugyanakkor ott találni legnagyobb költőink verseiben – gondoljunk akár Tinódi lanttal kísért everseire vagy a Balassi-versek annotációira, amikor is megjegyzi a szerző, mely ének dallamát követi költeménye.
Időben legelőbb az epikus alkotások születhettek meg a nép ajkán. A hősének vagy hőseposz minden nép büszkesége, régmúlt dicsőségének letéte és egyben irodalmi-kulturális jövőjének záloga. Míg a homéroszi eposzok, a Nibelung mondakör vagy a Kalevala mind egy nép művészi alkotó erejét s egyben születését hirdetik; addig a magyar hőseposzt, mert az ősi (talán) elveszett, a fönnmaradt mondák alapján mesterségesen kellett életre kelteni – de ebben nincs egyedül, hiszen hasonlóképpen vagyunk például a római Aeneis-szel, ami azért nem éppen egy utolsó rokonság. Tette ezt Vörösmarty a hun dicsőség és a magyar honfoglalás legendáival, úgyszintén Hunor s Magor mondájával Arany, aki azonban a magyar történelem másik dicső korszakának, Nagy Lajos lovagkorának népi hagyományait is átemelte a magyar eposzok közé. Utóbbi mentette tovább a népi epika másik nagy műfaját, a balladát. A félistenek és hősök helyett a ballada vagy keserves nóta szereplői a hétköznapi emberek, akik mindennapi gondjaikból keresnék a kiutat, de az rendre tragikus véget ölt; témája pedig a hősi múlt helyett a jelen emberi gyarlósága, gyengesége – mindez állítólag arra utal, hogy a jobbágyság művelte e műfajt, akik szegénysorukból csak gondolataikban törhettek ki egy jobb világba. A mese hasonló szerepet töltött be az egyszerű emberek életében azzal a különbséggel, hogy a mese nagy közönséget vonzott: többnyire téli munkaalkalmakra hívták meg azokat a falusiakat, akik történeteikkel elszórakoztatták a dolgozó hallgatóságot. A mesék nemcsak témáikban sokszínűek – tündér-, állat-, tréfás, hazug mese –, hanem egy-egy történet is több változatban maradt fönt, hiszen a mai mesemondók is részben mesélés közben szövik a mese szálát, nem valamely sablont vagy betanult szöveget követve.
A népköltészet fönti életszerűségét leghívebben mégis a lírai alkotások, a népdalok mutatják. Az élet sokszínűségét adja vissza a dal sokszínűsége is, hiszen témáját tekintve az ember valamennyi élethelyzetét fölöleli: köthető életkorhoz (bölcsődal, párosító és lakodalmi ének, köszöntő vagy sirató), énekelték mindenféle munka közben, kiváltképpen a fonóban (illetve például katona-, pásztordal vagy éppen koldusének), de leginkább érzelmeiket öntötték dalba (mulató és keserves, szerelmi, tréfás és gúnydal). E végtelen repertoár végtelen hangzással párosult, s így a népdal és a népzene egymástól elválaszthatatlan egység, egyiket a másikon keresztül ismerjük: sokszor a dallam jár a fejünkben s jut róla eszünkbe a dal, máskor pedig a szöveg motoszkál a fejünkben s próbálgatjuk hozzá a dallamot.
Hogy pedig valóban közösségi jelleg határozta meg a népköltészetet, a drámai, azaz eljátszott alkotások bizonyítják, amik között vannak ugyan irodalmi mércével is mérhető darabok (a dramatikus játékok, népi színjátékok), legtöbbjüket azonban újfent az év és az élet rendje határozta meg, immár azonban az egész közösséget, a falut érintve. S hogy mennyire bennünk van a népi hagyomány ezen dramatikus ága, mutathatja, hogy hamarabb tudjuk fölidézni a betlehemezésnek vagy a lakodalmi játékoknak a menetét, egy-egy epizódját, mint egy népdalnak vagy a ’Rege a csodaszarvasról’ hőséneknek egy versszakát.